Eladták az utolsó balatoni 3011 típusú, váci gyártású vízibuszt, az Arács motorost. A hajó az elmúlt három évben Balatonakali kikötőjéből részben különböző programokat nyújtott, részben menetrend szerinti járatokat teljesített Balatonföldvárra, Balatonlellére és Balatonszemesre. Most végleg elhagyja hazánkat, hogy Észak-Macedóniában, az Ohridi tavon folytassa aktív pályafutását, amelyet 1963-tól változatlan néven és formában végzett a Balatonon a tavalyi szezon végéig.
Ez a szomorú történet megint rávilágít arra a problémára, amivel 2009 óta, amikor elindítottam ezt a honlapot, számtalan alkalommal volt már alkalmam találkozni. Nevezetesen arról van szó, hogy hazánkban érdemben nem létezik olyan szabályozás, sem olyan szerv, amely a kereteit meghatározná és őrködne afölött, hogy melyek azok a járműtípusok a közlekedés különböző ágazataiban, amelyek egy-egy példánya megőrzésre érdemes akár múzeumban, akár üzemben.
Ha létezne ilyen szabályozás, ilyen szerv, akkor az Arács az állami Bahart-flotta megbecsült példánya lenne nosztalgia kategóriában testvérével, az utolsó 301-es Akali vízibusszal, amely évek óta Siófokon üzemen kívül várja új gazdáját. Melléjük csatlakozna legalább az egyik 303-as vízibusz, a tavalyi szezon végén leállított és ugyancsak eladásra meghirdetett Héviz, vagy a várhatóan az idén utolsó aktív szezonját töltő Keszthely motoros is.
Azonban megfelelő szabályozás és azt betartató szerv a jelek szerint nem létezik és szándék sincs a megalkotására, létrehozására. Ma Magyarországon, úgy tűnik, minden tulajdonos azt kezd a tulajdonában lévő járművel, amit csak akar. Nem számít az adott jármű előélete, sem a történeti jelentősége, ahogy az sem, ha típusának utolsó képviselőjéről van szó.
Ha úgy dönt eladja, akár külföldre, ha nem akar vele tovább bajlódni, eladja a bontóba, ahogy az a több, mint százéves egykori csavargőzössel, a Vén Duna ex Guláccsal történt 2023 őszén. Persze sorsára is hagyhatja, hátha magától elbomlik a szabad ég alatt, állagmegóvás, karbantartás nélkül. No és örülni kell minden olyan járműnek, amelynek gondos gazdája van, aki karban tartja, talán üzemelteti is azt. De ez kizárólag az ő jóindulatától, anyagi és egyéb lehetőségeitől függ, ami bármikor megváltozhat, ahogy azt az Arács példáján láthatjuk.
Hazánk területén megannyi, szebb napokat látott hajó, repülőgép, villamos, vasúti kocsi, mozdony, busz vár sorsa jobbra fordulására kikötőkben, repülőtereken, kocsiszínekben, mellékvágányokon, garázsokban, vagy csak egyszerűen a szabad ég alatt. Állagmegóvási, karbantartási kötelezettség nincs, ahogy elérhető támogatás sem ahhoz, hogy a tulajdonosok minden körülmények közt gondoskodni tudjanak a birtokukban lévő, sok esetben jelentős közlekedéstörténeti értékkel bíró járműről.
Nem tudom, hány értékes járművet fogunk még elveszíteni, amíg megtörténik a szükséges szemléletváltás a megfelelő posztokon, mikor kerülnek végre olyan emberek döntéshozó helyzetbe, akik értik és akarják is orvosolni ezt a problémát. Addig viszont valószínűleg nagyon sok szomorúság vár még ránk és szégyellhetjük az utódaink előtt, hogy egy olyan korban éltünk, amikor az értékvesztés normálisnak számított.
Vannak szép példák régi értékes járművek megőrzésére, de aztán újra és újra rá kell ébrednünk arra, hogy még bőven van teendő ezen a területen. Jó lenne nem megvárni az ébredéssel azt a pillanatot, amikor már csak a semmiből lehet rekonstruálni, másolatokkal pótolni egyes korszakokat, amelyek értékei sokáig megőrizhetőek lettek volna eredetiben.
Fotók: Sármási Zoltán
