Október elején, amikor számba vettem az idei év veszteségeit a magyar hajózás világában, említettem néhány túlélőt, amelyek sorsa akkor még kérdéses volt. Mostanra kettőt közülük utolért a végzet: a napokban Újpesten elbontották mindkét Sólyom szárnyashajót.
Fotó: www.hajoregiszter.hu
Az állapotuk láthatóan semmiben nem különbözött a korábban elbontott társaikétól, így sejthető volt, hogy ők sem kerülik el a pusztulást. Azonban amíg egy jármű még egyben van, mindig van remény arra, hogy akár az utolsó pillanatban mégis jó kezekbe kerül és megmenekül a pusztulástól. Ahogy két éve a Bakony motoros Révkomáromból visszatérhetett Újpestre, míg a testvére, a Vén Duna ex Gulács szétbontásra került.
Fotó: www.hajoregiszter.hu
A két Sólyom végül nem kapta meg az esélyt a túlélésre. Így a Sirályok után egy újabb szárnyashajó-típus tűnt el végleg a magyar vizekről. Van még három Bíbic és a Vöcsök I. Neszmélyen, amelynek a sorsa ugyancsak rendezésre vár, tekintettel arra, hogy a hírek szerint a hajóskanzen gyakorlatilag megszűnt. A Zoltán, a Neszmély és a Petőfi gőzősök védettségük okán ugyan nem kerülhetnek a bontóba, de az enyészet attól még így is rengeteget árthat nekik.
Fotó: www.hajoregiszter.hu
Az idei év szomorú eseményei egyértelműen rámutatnak arra a szomorú helyzetre, hogy ma Magyarországon az épített örökségünk védelme ezer sebből vérzik. Nincsenek világos szempontok arra nézve, hogy egyáltalán mi számít megőrzendő értéknek. Nincsenek biztosítva a szükséges anyagi és személyi feltételek ahhoz, hogy a megőrzésre kijelölt értékek sorsa hosszú távon megnyugtató módon rendezve legyen.
Persze nem lehet és nem is kell minden típus minden fennmaradt járművét feltétlenül üzemben tartani. De az, hogy emblematikus, hosszú évtizedeken át meghatározó típusokból az utolsó megmaradt példány sem maradhat fenn még kiállítva sem, teljességgel elfogadhatatlan. Sólyom szárnyashajóból nem maradt több hazánkban. A váci vízibuszok közül még van itt-ott néhány fellelhető példány, ha nem is a Balatonon. Vannak még értékeink, amelyeket meg lehetne menteni.
Fotó: Dr. Sármási Zoltán
A legnagyobb baj azonban a fejekben van. Szemléletváltás nélkül nem lesz változás. Amíg elfogadjuk, hogy történelmi típusokat nyomtalanul el lehet tüntetni. Amíg a felelős vezetők, akik az értékek megőrzése helyett azok elbontásában, külföldre eladásában érdekeltek, a helyükön maradhatnak, nem lesz változás. Amíg elfogadjuk, hogy a dunai hajósoknak nincs helye a hagyományos augusztus 20-i budapesti parádé programjában. Amíg az Újpesten és máshol szebb napokról álmodó történelmi magyar hajók helyett száműzött balatoni replikákkal és külföldről levetett hajókkal bonyolítják le a budapesti sétahajózást, nem lesz változás. Amíg elfogadjuk, hogy nálunk egyszerűen lehetetlen olyan dolgokat megvalósítani, amit mások a világ szerencsésebb tájain sikeresen megvalósítottak. Amíg mindenki néhány lelkes civiltől várja az értékek megőrzését, akiknek se pénze, se más eszköze nincs ehhez, miközben a többi szinten minden téren ellenük dolgoznak, nem lesz változás.
Fotó: Dr. Sármási Zoltán
Persze mindez nem csak a hajózásra igaz, hozhatnék példákat a közlekedés többi ágazatából is. Csak megismételni tudom: a legnagyobb baj a fejekben van, és ha ott nem lesz változás, eljön a nap, amikor már nem lesz mit megmenteni. Megáshatjuk közlekedéstörténetünk sírját és boldogan élhetünk tovább innen-onnan összevásárolt, máshonnan levetett eszközök közt. Ha tönkremegy, majd szerzünk másikat. Vagy nem szerzünk, hanem megszüntetjük, mint a szárnyashajózást és nem lesz helyette semmi. Erre emlékeztessen bennünket a két Sólyom értelmetlen pusztulása.